Aria Moretz

Who I am …

Név: Aria Cassandra Moretz
Becenév: Simán Aria, nem szeretem a beceneveket.
Csoport Diák
Évfolyam: 6.
Ház: Mardekár
Vér: Félvér (fél véla)
Nem: Lány
Titulus: the half blood princess
Kor: 16
Mikor és hol született: 1996. November 1, Cardiff, Wales
Szeret: repülés; tenger; tél; eső; mindenízű drazsé; kviddics; könyvek; rajzolás;
Nem szeret: ha megmondják mit csináljak; halálfalók; a tipikus aranyvérű idea; erőszak; szomorúság; előítéletek;
Kinézet: Hosszú, aranyszőke hajam van, amit szinte mindig kiengedve hordok. Nem szeretek sokat bajlódni vele reggelente, ezért általában csak átfésülöm és hagyom hogy úgy álljon, ahogy akar. Természetesen hullámos, de ha kedvem tartja kiegyenesítem. Különleges alkalmakkor előrukkolok valami frizurával, de nem viszem túlzásba. Mélykék szemeim ártatlan hatást keltenek, és néha zöldnek tűnnek. Igazi macskaszemek, amikkel egy angyalnak nézek ki néha. Nem szeretem a sok sminket, és nem is érzem szükségét, hogy minden reggel felrakjam magamra. A természetesség híve vagyok, ezért maximum szempillaspirált hordok. Az öltözködésem kifejezetten nőies. Régebben rajongtam a tornacipőkért, de mostanában inkább a magassarkúkat preferálom. Legtöbbször szűk farmernadrágot hordok, de a miniszoknyákat sem vetem meg. Az egyszerűségre törekszem, nem hordok túl sok ékszert, sem tarkabarka göncöket. Leginkább a feketét kombinálom kékkel vagy pirossal. Alkalmi ruhákból is akad egy pár, habár nem igazán szeretem a kiöltözős eseményeket.
Jellem: Én vagyok az élő példája annak, hogy a Teszlek Süveg is tud hibázni, vagy pedig családnév alapján osztja be a diákokat a házaikba. Az apám ugyan a sötét oldalt népszerűsíti, de én egyáltalán nem vagyok egy halálfaló palánta. Pechemre a házam többsége az. Hogy ne legyek kirekesztett, kénytelen voltam felvenni egy úgynevezett maszkot és hozzájuk hasonlónak tettetnem magam. Mivel a családnevem nem ismeretlen halálfalói körökben, ez nem volt nehéz feladat. Egy érzelemmentes, komoly, aranyvérű leányzónak hisznek, pedig ez messze áll az igazságtól. Még csak aranyvérű sem vagyok, bár ez hétpecsétes titok még a rokonaim előtt is. Elvileg nekem sem szabadna tudnom róla, de ez más téma. A lényeg, hogy teljesen másmilyen vagyok, mint amilyennek hisznek. Figyelmes vagyok másokkal, legyenek azok a barátaim vagy ellenségeim. Figyelembe veszem mások érzéseit, és nem bántom meg őket szórakozásból. Ez leginkább apró gesztusokban szokott megnyilvánulni, mikor rámosolygok valakire, akin látom hogy letört és jól jönne neki. Megvan a magamhoz való büszkeségem, de messze állok a nagyképűségtől. Nem hiszem, hogy sokkal jobb lennék másoknál, hiszen én is csak egy boszorkány vagyok, semmi több. Sosem díjaztam az erőszakot. Akárhányszor nézeteltérésem akadt valakivel, igyekeztem megbeszélni velük a dolgokat, ami legtöbbször sikerült. Ha nem, akkor egyszerűen hagytam a fenébe. Ha nagyon éretlen valaki, akkor nem vesztegetem az időmet rájuk. Érettebb vagyok a koromnál, azt is gyakran mondják, hogy a kelleténél több intelligenciám és eszem van. Egyáltalán nem vagyok naiv vagy meggondolatlan, és utálom, ha hülyének néznek. Mindehhez társul a szorgalmam, így a jegyeim kitűnőek. Nem tanulok annyit, mint egy hollóhátas, és néha-néha elbliccelek egy órát, de a tanárok így sem panaszkodhatnak. Bármilyen helyzetben feltalálom magam, legyen az kiszökés az éjszaka közepén, vagy óráról lógás. Sosem kaptak még el, mivel mindig megtalálom a módját, hogyan maradjak láthatatlan. Hűséges vagyok a szeretteimhez, még ha egyáltalán nem is akarok az lenni. Moretz-ként muszáj lesz halálfalónak lennem, ahogy a családom többi tagjának is, pedig egyáltalán nem értek egyet velük. A jó oldalban is találok kivetnivalót, ezért inkább semlegesnek mondanám magam. Persze ettől még nem adatik meg nekem, hogy választhassak, “mi legyek ha nagy leszek”. Hamar kiismerem az embereket, az érzéseikkel együtt, mivel jó megfigyelő vagyok. Kivételek persze mindig akadnak. Utálom bevallani, de szörnyen hazudok. Leplezni, hogy milyen vagyok belülről más tészta, de konkrétan valaki szemébe nézni és kamuzni egyáltalán nem tudok, és nem is akarok. Könnyen szerzek barátokat, legalábbis akkor, amikor nem tettetem magam másnak. Azt mondják a kisugárzásomban van valami, de ezt én honnan tudnám? Nem szeretek zsarnokoskodni, de bevallom jobb, ha a minden szálat a saját kezemben tartok. Nincs az a Merlin, amiért hagynám, hogy valaki engem irányítson. Szerencsére nem látszik rajtam, hogy törékeny vagyok. Van némi önbizalmam, és pár gyenge pontom is, amit ha megtalálnak, végem. Két lábbal a földön állok, de örök álmodozó vagyok. Gyakran elmélkedek “mi lenne ha” jellegű dolgokon, mielőtt valami visszarángatna a valóságba. Tudom, hogy az élet nem kívánságműsor. Mindezek ellenére mosolygós vagyok, és igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni.

My family

Anya: Lilianne Moretz; Egyéves koromban meghalt, fogalmam sincs milyen volt, csak hogy tőle örököltem a véla vért. Apám megölte, miután megszült engem, hiszen nem derülhetett ki, hogy nem aranyvérűtől lett gyereke.
Apa: Weston Moretz; Főállású halálfaló, és beépített ember a Minisztériumban. Szigorú, kegyetlen, gonosz és hataloméhes kisugárzása van, de velem olyan, mintha egy törékeny kis porcelánbaba lennék, akit meg kell védeni. Ő maga sem hitte volna, hogy megszeret annak ellenére, hogy nem vagyok aranyvérű. A gond az, hogy ha ez kiderül, vérárulónak fogják titulálni, és meg kell ölnie. A saját büszkesége és a család neve mindennél fontosabb, még nálam is.
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: Van egy rakás rokonom, aki az Azkabanban büszke lakója, és még néhány unokatestvér, nagybácsik, és hasonlók. Egytől-egyig a sötét oldalt szolgálják. A családom anyám felőli oldalát nem ismerem.

My life

Reggelek. Világéletemben gyűlöltem őket. Nem csak iskolai napokon tart hosszú percekig, mire rábeszélem magam, hogy ideje kikászálódni az ágyból, hanem hétvégente is. Álomvilágban lenni sokkal könnyebb. Nem zavar senki, és minden úgy történik, ahogy én szeretném. Milyen szép is lenne egész nap a takaró alatt bujkálni, de nem tehetem. Erőt kell vennem magamon, és kikászálódni innen.
Az ébresztőórám mintha a gondolataimban olvasott volna, elkezdett csörögni. Biztos, hogy nem olyan hangos, mint amennyire reggelente tűnik, de ilyen korán olyan benyomást tud kelteni, mintha a szobámban zajlana le egy világháború. Fülsüketítő kis bestia, ami másodpercek alatt kiűz mindenféle álmot a szememből. Ahogyan azt kell, egy egyszerű mozdulattal megfogtam, és az ajtó felé dobtam. Az iskolakezdés első napján még a szokásosnál is nehezebb kimászni az ágyból. Az, hogy felébredtem nem jelent semmit. Nem lett több kedvem, sőt, még jobban vágyom vissza az álomba, ahol nemrég még voltam.
Valami azonban hatásosabb ébresztőként hat rám, mint az óra: a felismerés. Nekivágtam a zajos kis kütyüt az ajtónak, de nem hallottam, hogy ripityára törik, amint találkoznak. A dolgot furcsállva ültem fel, hogy megnézzem mi történt, amikor egy jól ismert, gúnyos vigyort véltem felfedezni az ajtókeretben, és a gazdáját, na meg az ébresztőórám a kezében. Ugyanazzal a lendülettel, amivel felültem, vágódtam vissza az ágyba.
– Chace, mi az ördögöt keresel itt? – dünnyögtem, miközben a takaróm visszarángattam magamra. Komolyan,olyan vagyok, mint valami hisztis liba. Ki hitte volna, hogy a Roxfort ezt hozza ki belőlem. Egyáltalán nem akarok visszamenni oda. A Mardekár nem hozzám való, még egy cseppet sem. Úgy érzem magam közöttük, mint egy bárány a farkasok közt. Vannak barátaim - pontosabban fogalmazva emberek, akikkel körülveszem magam, hogy ne legyek egyedül –, és a népszerűségemmel sincs gond, de mégis rühellem az egész társaságot.
Nem mintha itthon maradni jobb lenne. A halálfalók sem a szívem csücskei, pedig a saját apám is az. Nem értek együtt azzal, hogy az erejük csillogtatása érdekében ártatlanokat kéne megtámadniuk, és megpróbálniuk erőszakkal az uralmuk alá kényszeríteni a varázsvilágot. A másik oldal sem jobb. Ők is a saját érdekük miatt ölnek embereket, vagy rosszabb, küldik őket az Azkabanba. Azt mondják, az a hely a halálnál is rosszabb. Elkeserítő, hogy igen kevés az esély arra, hogy valaha is vége legyen a viszálynak.
– Téged – válaszolta, miközben kizökkentett a gondolataimból. A plafont bámulva hallottam, ahogy a padló nyekeg és egyre csak közeledik, majd a matrac besüllyed mellettem. – Ki tervezel még ma kelni innen?
– Nem – mondtam egyhangúan, miközben felnéztem rá. Az ágyon ült, közvetlenül mellettem. Valaki másnak félreérthető lenne a helyzet. Terjengtek már pletykák rólunk, hogy több lenne köztünk, mint barátság, de ez mind csak pár ember képzeletének szüleménye. Még csak barátnak sem nevezhetném, csak valami hasonlónak. Mindkettőnknek megvan a maga baráti köre, de néha inkább egymás társaságát keressük. Akkor is inkább piszkáljuk egymást, minthogy lelkiznénk, de nekem pont jó ez így.
– Nagy kár, mivel apukád nem ér rá, ezért kénytelen leszel velem jönni a kilenc és háromnegyedikhez.
– Tegnap említette – mondtam elgondolkodva.
– Na gyere, öltözz – állt fel, majd egy suhintással elintézte, hogy a takaró lerepüljön rólam, végül kisétált a szobából.

Lemondóan sóhajtottam egyet, majd nekiálltam a készülődni. A fürdőszobai teendőkkel és a felöltözéssel bő fél óra alatt sikerült végeznem. A szekrényemben kotorásztam még egy kicsit, beledobáltam még egy pár ruhát a ládámba, amikor rábukkantam valamire, ami nem az enyém. A házi manónk apám egyik talárját az én szekrényembe tettem. Akaratlanul is forgattam a szemeim, amikor erre rájöttem. Sokszor mondtam már, hogy jobb lenne normális cselédeket alkalmazni, de nem, a hagyományok híveként apám csak manókat akar. Kivettem, hogy átvigyem neki a régimódi és nekem túl giccses göncöt, amikor valami kiesett a belső zsebéből.
Egy kép volt az. Egy kép, amin az anyám volt, de… valami nem volt rendben. Az egyik pillanatban még azt az arcot láttam, ami kísértetiesen hasonlít az enyémre, s megannyi festményen szerepel a falon, de aztán eltorzult. Körítésnek tűzgolyókat is dobált, aminek hála rögtön felismertem, miféle lény teszi ezt. Egy véla. De hát ha én aranyvérű vagyok, ez egyszerűen lehetetlen. Minden egyes Moretz – kivéve én – aranyvérű, aki gyűlöli a vérárulókat, félvéreket és a sárvérűeket. Elképzelhetetlen, hogy ne adj Merlin gyerekük szülessen. A kép, ami később összeállt bennem nagyobb döbbenetet okozott. A nagyapám mesélte, hogy egyszer a saját szemével látta, hogy apa megölt egy madárszerű, feldühödött vélát, aki tűzgolyókat dobált felé, valamikor tizenöt évvel ezelőtt, decemberben. Anyám is akkor halt meg.
Túl sok volt ez egyszerre. A szívverésem felgyorsult, levegőért is szinte már kapkodtam. Apám halálfaló, de erre nem lenne képes. Próbáltam magam nyugtatni, hogy Ő jobb ennél, biztos hogy jobb, de valahol mélyen tudtam, hogy nem. Pár perccel ezelőtt az tűnt a világ legrosszabb dolgának, hogy fel kell kelnem az ágyból. Nem bírtam állni a lábamon, ezért a hátamat a falnak támasztva ültem csendben, remélve, hogy lenyugszom. A képet továbbra is a kezemben szorongattam. Nem bírtam letenni, de tovább bámulni sem, ezért megfordítottam. A meglepetések sora csak folytatódott. Ledermedve bámultam a fekete tintával írt pár betűt, amiben a házi manónk kézírását véltem felfedezni. Az állt rajta: egy nap maga is az ő sorsára jut miatta!
Még fel sem fogtam igazán a szavak jelentését, amikor az ajtóm hirtelen kinyitódott. A papírt összegyűrtem amilyen gyorsan csak tudtam, s a zsebembe dugtam, miközben apám belépett a szobába.
– Miért ücsörögsz itt? Kész vagy? Indulnotok kell.
Féltem. A saját apámtól. Attól az embertől, aki házában lakom, aki felnevelt, és aki mint kiderült, évek óta hazudik nekem, és a családunk többi tagjának. Ha tudnák, hogy félvér vagyok, már rég nem élnék. Talán apa sem. A több évnyi gyakorlatnak hála nem mutattam ki semmit, és érzelemmentes tekintettel felálltam, majd megfogtam a ládám. Nem tudhatja meg, hogy rájöttem. Úgy kell tennem, mint aki továbbra sem tud semmit.
– Csak elgondolkoztam – közöltem, majd kikerülve őt elindultam a lépcső felé. Csak tűnjek már el innen.

Kedves Aria!

Remek előtörténeted lett, nincs kivetnivalóm így:
Elfogadva!
A foglalókat nem elfelejteni! (: