Harry Potter

Who I am …

Név: Harry James Potter
Becenév: Harry
Csoport diák
Évfolyam: 6.
Ház: Griffendél
Vér: fél
Nem: férfi
Titulus: The Chosen One
Kor: 16
Mikor és hol született: 1995. július 31, Godrick's Hollow
Szeret: kviddics, Sirius, Ron, Hermione, Hedvig, Ginny, Hagrid, Chudley Csúzlik
Nem szeret: Voldemort, fekete mágia, Mágiaügyi Minisztérium, hányás izű drazsé, trolltakony, Dudley levetett ruhái

Kinézet:
Középmagas, nyurga testalkatú, szemüveges, kócos hajú fiú. Régebben, mielőtt a varázsvilágba érkezett, mindig nála nagyobb, az unokatestvére által levetett ruhákat hordott, amelyek lógtak rajta, mintha ugyan sátorponyvába öltözött volna. Azután amikor kiderült, hogy a Roxfortba fog járni, és megkapta az örökségét, már végre viselhetett a maga méretére igazított ruhákat. Többségében persze talárban van, hiszen az iskolában ez a szükséges öltözet, de ha a varázsvilágban van, vagy a muglik között, akkor általában farmert, és egyszerű pulcsit visel. Nem kirívó az öltözködése, nem lenne rá szüksége, még ha feltűnősködni akarna se - villám alakú sebhelye ugyanis áldott-átkozott billog rajta, amely örök életére emlékezteti a varázslótársadalmat, hogy egy kis hőssel van dolguk - amitől Harrynek a gyomra fordul fel, de ez részletkérdés, nem nagyon érdekli a varázslók többségét. Örökké kócos, égnek meredő hajszerkezetét, és annak sötét színét, valamint a testalkatát, és az arcberendezését Jamestől, az apjától örökölte, míg világos színű szemeit Lilynek, anyjának köszönheti. Ezek a jegyek mindig emlékeztetik rá, kik adták életüket érte, és ezzel milyen súlyos teher szakadt a nyakába.

Jellem:

Vörösmarty Mihály - A szív temetése

Sokat türél már, még csak ezt, kebel,
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.

A szülei meghaltak kiskorában, amikor Voldemorttal ellenszegültek, hogy őt, Harryt megvédjék. Ez egy olyan kín, és olyan felelősség, amit nála jóval képzettebb varázslók is nehezen tudnának ép ésszel feldolgozni. A hiány fájdalma minden nap minden órájában ott lüktet az ereiben, és ha ez nem is, hát a sötét idők kegyetlenül emlékeztetik rá, miért áldozták fel magukat a szülei. Az ő életéért. Azért, hogy egy nap szembeszegülhessen a legsötétebb fekete mágussal, Voldemorttal, és legyőzze őt. Mert ő a kiválasztott. Újabb súlyos teher, amit cipelnie kell, és próbálja mindezt ép ésszel - nos, akik ismerik, tudhatják, ez kisebb-nagyobb részben sikerül is neki.
Vakmerő bolond - Piton többször illette már ezzel a jelzővel őt, és az apját. A megfogalmazás tökéletes, bármikor kész pálcát, kardot, köpenyt rántani, hogy tűzbe menjen az élőkért, gyakorlatilag szinte akárkiért. Ezt a megmentési kényszerét próbálja barátaira korlátozni, amióta Voldemort visszatért, mert muszáj elfogadnia, hogy egyszerűen nem menthet meg mindenkit.
Harry a mi élő reménységünk, bízzatok benne! - Dumbledore szavai. Olyan nagy szavak, amiket nem is tud örömében és zavartságában hová tenni. Nem szokott a dicsérethez, a szidáshoz, és alaptalan rágalmakhoz annál inkább. Szerencsésnek vallja magát, amiért ennyiszer szembenézett a halállal, és minduntalan megmenekült. De a szerencsének a számlájára már egyre kevesebb dolgot írhat fel, mert betelni látszik, és ez egyre jobban dühíti, ahogyan néha az is, hogy barátai: Ron és Hermione egyre többet látnak benne, ami különleges, ő pedig mindent meg tud magyarázni számára észérvekkel.
Ne nevezd őt sárvérűnek! - Többször kiáltott már rá ezekkel a szavakkal Malfoyra, és nem egyszer rántott rá pálcát is. Nem tud azonosulni vele, képtelen felfogni, mit élvez mások kínzásában, mit szeret mások bántalmazásában, és a fekete mágiában. Ezen kívül pedig mindig fel tudja dühíteni a szalmaszőke fiú, olyankor pedig tombolva rántja elő pálcáját, hogy azután átkot szórjon rá, bár ez sokszor meghiúsul.
Lobbanékony, és impulzív. Az igazságérzete a helyén van, nagyon hamar dühbe gurul. A büszkesége könnyen sérül, gyakori dührohamai vannak, de alapjában véve egy komplexusokkal küzdő, félig kiegyensúlyozott, túlterhelt kamaszfiú.

My family

Anya: Lily Potter - halott
Apa: James Potter - halott
Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók:
Sirius Black - keresztapa,
Vernon Dursley - nagybácsi - mugli
Petunia Dursley - nagynéni - mugli
Dudley Dursley - unokatestvér - mugli

My life

Hogyan is lehetne összefoglalni pár mondatban egy akasztás előtt álló halálraítélt történetét? Aki egész életében magán viselte a súlyos keresztet, ami időnként maga alá temette, máskor fellógatta, de a súlya mindig emlékeztette arra, hogy mi vár rá? Hát, megpróbálom, de nem ígérek semmit, ami a minőséget, és a normalitást illeti...
Pár szó, könyörgő hangfoszlányok, és egy Gringottsi terem. Ennyi maradt rám a szüleimtől kezdetben, akik meghaltak miattam és értem, azért, mert egy jósnő azt jövendölte, Voldemort általam fog elbukni, megsemmisülni, és a tudomására jutott, azután lemészárolta a családtagjaimat. Később még egy láthatatlanná tévő köpeny tulajdonosa lettem, és egy keresztapáé, meg persze pár fényképem is lett.
Sovány vigasz ez azért a sok kínért, amit a Privet Drive 4. szám alatt kellett kiállnom a nagynéném, nagybátyám, és unokatestvéremnek köszönhetően. Hozzájuk kerültem, mint egyetlen élő rokonaimhoz, a lépcső alatti gardrób "bérlőjeként", mert persze amint értelmesen fel tudtam fogni (vagy legalábbis ez az első emlékem róluk) közölték, hogy ne higgyem, örök életemben rajtuk élősködhetek, amint lehet, kiakolbólítanak a házból. Szerettem azt a gardróbot: csöndes volt, sötét, de a nyugalom szigete a számomra.
Már az első pár évemben nyilvánvalóvá vált az iskolában, hogy valami nem stimmel velem. Példának okáért ahogy menekültem az unokatesóm és sleppjének verekedési kényszerétől, egyszer csak az egyik ház tetején találtam magam. Dudley egyik szülinapján állatkertbe mentünk, ahol egyik pillanatról a másikra kiszabadítottam egy kígyót úgy, hogy nem csináltam semmit. Egyszer takarítás közben a seprű lebegni kezdett előttem, és Dudley haját zöldre színeztem. Nem tudom, ezeket hogy csináltam, de biztos voltam benne, hogy én vagyok.
11 éves koromra már majdnem elhittem, csakugyan bolond vagyok, de nem értettem, hogy egy bolond hogy tud gondolkozni a saját bolondságán, amikor is furcsa levelek érkeztek. Először néhány darab, majd egyre több, és több. Mind az én nevemre, a gardróbba címezve. Fura volt, mert senkinek nem adtam meg a címemet. Azután a nagybátyám összepakolt minket, mert ezt megelégelte - tudott valamit, nyilván. Ám egy hatalmas férfi megtalált minket, közölte, hogy varázsló vagyok, és ősztől a Roxfortba fogok járni, ami egy varázslóiskola.
Az életem egy csapásra változott horrorból tündérmesévé. Olyan világba csöppentem, ami végre igazán az enyém volt. Zavart a sok figyelem, hogy jobban ismernek az emberek, mint én magam, de idővel hozzászoktam, és kiderült, nem is tudnak ők mindent, amit hisznek. A szüleimről, a halálukról többet, mint én addig: nem autóbalesetben haltak meg, mint ahogyan azt korábban a nagynéném és nagybátyám elhitette velem.
Hagrid segített nekem nagyon sokat, ő vitt el vásárolni az iskolába: a hatalmas férfi. Hamar a barátom lett, ahogyan Ron is, majd Hermione. Sosem gondoltam volna, hogy a kezdeti évek után, amikor senki se akart a közelembe lenni, lesz két olyan jó barátom, mint ők - akik mindenben kiállnak mellettem, segítenek a tanulásban, a vizsgákban, és segítenek megszerezni a Bölcsek kövét is, nehogy egy sötét mágus markába jusson.
Dumbledore professzor akkor beavatott néhány, jéghegycsúcsnyi titokba Voldemortot illetően. Megismertem Ron népes családját, akik hamar olyanná váltak kicsit, mintha az én családom is lennének. Nagyon hálás vagyok nekik mindazért a szeretetért, amit kaptam tőlük.
A nyarakat kötelezően Dursleyéknél töltöttem. Alig vártam, hogy újra visszatérjek a Roxfortba, még Malfoy, és Piton se tudott eltántorítani, még a velük való találkozás se keserítette meg a vágyott emlékeket, és új élményeket. Hedviggel, a hóbaglyommal tértünk vissza a második évben is az oroszlánok házába, de hamar kiderült, hogy ez az év sem lesz sétagalopp. Egy óriási kígyó, egy baziliszkusz lapult az épületben, a Titkok Kamrájában, aki elfogta Ron húgát, Ginnyt, aki sosem mert beszélni velem. Hatalmas adag vakmerőséggel, és annál is több szerencsével, és a barátaim segítségével legyőztem a baziliszkuszt, megöltem, kiszabadítottam Ginnyt, és hatástalanítottam a naplót, ami a lányt ekkora bajba sodorta. Tom Denem naplóját. Voldemort horcruxát. Akkor még fogalmam sem volt, mi az, csak nem rég tudtam meg...
A harmadik évben alig jutottam vissza a Roxfortba, hála Dobbynak, a túlbuzgó, jólelkű házimanónak. Ronnal az apja repülő ford angliájával repültünk vissza. A kalandos évkezdés azonban később sem merült az unalmas hétköznapok sűrűjébe, mivel Sirius Black rám vadászott. Voldemort legfőbb csatlósa, a keresztapám, aki elárulta a szüleimet, aláírva ezzel a halálos ítéletüket - vagy mégsem. Mint később kiderült, nem ez történt. Peter Pettigrew volt az, vagy ahogy ők nevezték, Féregfark. Majdnem sikerült megölnünk, de elmenekült, és Sirius nevét se tudtuk tisztára mosni akkor. Szerencsére mára már sikerült, bár nincs kisebb veszélyben azóta sem, tekintve, hogy Voldemort újra hatalmon van.
Egyel gyarapodott élő szeretteim listája - a keresztapámmal. Nagyon örültem neki, de bujkálnia kellett, így ismét a gyűlölt mugliházba kerültem. A negyedik évem viszonylag nyugodtan indult, alig tudtam elhinni, hogy ez lehetséges, de örültem neki, egészen addig, amíg a Tűz Serlege ki nem köpte a nevem. Baj bajt követett, a feladatok egyre nehezebbek voltak, ám volt ennél aggasztóbb dolog is: a végén, a legutolsó próbán újra, már negyedszer kellett szembenéznem a biztos halállal, emlékeimben az eddigi legijesztőbb módon, Voldemort ugyanis visszatért, Féregfark segítette őt saját karját áldozva fel. A pálcám megmentett, mert Voldemort pálcájának testvére. Cedric nem volt ilyen szerencsés, az iskolatársam, őt hideg vérrel meggyilkolták.
Az ötödik évemben kiderült, hogy kapcsolat van köztem, és Voldemort között - időnként egymás fejébe látunk. Ő ezt kihasználta, és a Mágiaügyi Minisztériumba csalt, hogy általam szerezze meg a jóslatot, ami kettőnkről szól. Sok DS-tag harcolt akkor az oldalamon, ugyanis megalapítottuk Dumbledore seregét, a Minisztérium legnagyobb rémületére, akik egy ronda békát küldtek hozzánk oktatónak, hogy SVK-n ne tanuljunk semmi hasznosat. Hát mozgósítottuk magunkat, és tanultunk úgy. Örültem, hogy azok közé, akik eljöttek velem a Minisztériumba megmenteni a biztonságban lévő Siriust, nem tartozott Cho. Nem akartam hogy baja essen az első barátnőmnek, akivel bár a dolgok végül cseppet sem úgy alakultak, ahogyan szerettem volna, mégiscsak az a lány volt, akit először megkedveltem.
Sirius utánunk jött, ahogy a Főnix Rendjének többi tagja is, és csak a halál torkából tudtuk őt, magunkat megmenteni. Az események gyors egymásutánban pörögtek, és amikor Dumbledore megjelent, megmenekültünk. Ám Voldemort még így is ott volt, és megszállt, a testembe költözött. Azt a pokoli kínszenvedést kiállni, amivel járt, hogy a lelke belém bújt, hogy átjárt a gyűlölet, égette a vénáimat a mardosó bűn, hogy mindent betöltően bennem lüktetett a gonoszság, azt soha, de soha többé nem akarom átélni. Csoda, hogy életben maradtam, habár jól emlékszem, hogy a halálért rimánkodtam, a megváltásért. Nehéz elhinni, hogy mindössze néhány másodpercig tartott a dolog... valami kiűzte őt belőlem, Dumbledore szerint a szeretet.
Újra beszélgetnünk kellett, ahogy szinte minden év végén megtettük ezt. Sok mindent bevallott nekem akkor, és ott. Megtudtam, mi a Sorsom, mi a Végzetem: szembe kell néznem minden idők legnagyobb, leggonoszabb, legfeketébb feketemágusával, Voldemorttal, és egyikünk ebbe a találkozóba bele fog halni. Jól tudom, hogy a végső útra nekem kell vállalkozni, de megnyugtat a tudat, hogy a keresztapám, Dumbledore, és a barátaim mellettem lesznek, amíg csak lehet. Ám a végső összecsapástól senki nem menthet meg.